Kis híján napra pontosan fél évvel ezelőtt írtam ezen a blogon a Videótanár kezdeményezésről. Az azóta eltelt időszakban az ötletgazda (nevezzük a továbbiakban Amik nem mellesleg mind szarok!
Ez is kiderül anarki roppant építő hangvételű kritikájából, meg lényegében az is, hogy az egész dolog egyetlen és napnál is világosabb célja, hogy egy nagy nemzetközi Mucli és Vucli összeesküvés keretében még azzal a pár gyerekkel is meggyűlöltesse az iskolát, a tanárokat, sőt általában az egész oktatási rendszert, akik eddig még legalább bejártak. A távlati cél persze - ahogyan az összeesküvéseknél már lenni szokott - nem más, mint hogy aztán gyermekeink fásult nyálcsorgató zombivá kárhoztatva éljék le hátralévő életüket, felnőve bankárrá, autószerelővé vagy épp újságíróvá cseperedve se tudjanak majd soha szabadulni az oktatási rendszerben átélt borzalmas hányattatásaiktól. Soha!
Ezt teszi velünk a Videótanár, az a mocskos fertő!
Magam is sokat szenvedtem az oktatási rendszerben/-től és -ért! Ezt fontosnak tartottam leszögezni, mintegy jelezvén: anarki, igen, egy vagyok, azok közül, én is! Az az egy normális tanárom, akivel egész véletlenül összefutottam életemben, többek között arra tanított, hogy próbáljak ott is jó szándékot felfedezni, ahol láthatólag nincs. Meg arra még, hogy a kritikát komolyan kell venni, az ún. konstruktívat is, meg ezt a másik fajtát is… erre emlékezvén akkor mostantól mondjuk komolyan veszem...
