de szokom…
Diákként (és tanárként is, de ez titok) elég „parázós” voltam az iskolában, de így a jelenből nézve teljesen jelentéktelennek tűnnek ezek a dolgok ahhoz a „parához” mérve, amit az első saját kölök iskolakezdése jelent. Nem tudom ki, hogy van vele, de hát az egész augusztus totális katasztrófa, dráma, horror… közvetlenül a kezdés előtt pedig napokon át tartó migrén, émelygés és gyomorgörcs. Ehhez képest mondjuk a gyerek (pedig ő is parázós) köszöni szépen jól van, kb. egy nap alatt beszokott az iskolába, ír-olvas-focizik-táncol meg minden, és ezek az állandó piros izék az üzenőben is már-már idegesítenek. (Edit néni azért remélem ezt nem olvassa.) Ezzel kapcsolatban viszont tapasztaltabb szülők megnyugtattak, hogy ne legyek türelmetlen, a piros izék számának drasztikus visszaesése állítólag csak idő kérdése. Kerepesre járunk, a Széchenyi István Általános Iskolába és egyelőre úgy tűnik, hogy nagyon jó helyen vagyunk itt, Edit néni és Erika néni karmai között. :)
Azt az elején megfogadtam, hogy nem akarok ott az iskolában majd nagyon az ilyen-olyan ötleteimmel tüsténkedni, és soha nem gondoltam, hogy ezen a blogon valaha ilyen személyes, „saját” iskolai dologról fogok konkrétumokat írni, de most mégis van ennek apropója, mert bizony a mi kerepesi iskolánk is belegabalyodott a hálózatba…
