Hálózatban szaval együtt a nemzet - 2015

Ha utánaszámolok, jelen állás szerint (még) legalább a fél életemet valamilyen iskola falai között töltöttem. Bár ez az arány az utóbbi években folyamatosan romlik, de még mostanság is érzem néha, hogy valamilyen módon mégiscsak az oktatási rendszer része vagyok. Úgy látszik, nekem ez jutott. A szakmai oldalak, blogok olvasgatása mellett mindez a hétköznapokban leginkább úgy csapódik le, hogy próbálok minél naprakészebb lenni az első osztályos „nagyfiam” ügyeit illetően. Miután hosszú éveket húztam le diákként, majd tanárként a rendszerben, kicsit furcsa még ez az újdonsült szülő szerep,

de szokom…

Diákként (és tanárként is, de ez titok) elég „parázós” voltam az iskolában, de így a jelenből nézve teljesen jelentéktelennek tűnnek ezek a dolgok ahhoz a „parához” mérve, amit az első saját kölök iskolakezdése jelent. Nem tudom ki, hogy van vele, de hát az egész augusztus totális katasztrófa, dráma, horror… közvetlenül a kezdés előtt pedig napokon át tartó migrén, émelygés és gyomorgörcs. Ehhez képest mondjuk a gyerek (pedig ő is parázós) köszöni szépen jól van, kb. egy nap alatt beszokott az iskolába, ír-olvas-focizik-táncol meg minden, és ezek az állandó piros izék az üzenőben is már-már idegesítenek. (Edit néni azért remélem ezt nem olvassa.) Ezzel kapcsolatban viszont tapasztaltabb szülők megnyugtattak, hogy ne legyek türelmetlen, a piros izék számának drasztikus visszaesése állítólag csak idő kérdése. Kerepesre járunk, a Széchenyi István Általános Iskolába és egyelőre úgy tűnik, hogy nagyon jó helyen vagyunk itt, Edit néni és Erika néni karmai között. :)

Azt az elején megfogadtam, hogy nem akarok ott az iskolában majd nagyon az ilyen-olyan ötleteimmel tüsténkedni, és soha nem gondoltam, hogy ezen a blogon valaha ilyen személyes, „saját” iskolai dologról fogok konkrétumokat írni, de most mégis van ennek apropója, mert bizony a mi kerepesi iskolánk is belegabalyodott a hálózatba…

Konkrétan az „Együtt Szaval a Nemzet” programon való részvételről van szó. Még konkrétabban arról, hogy egy kis technikai segítséget kellene nyújtani az iskolának a lebonyolításban. Mondják, nincs új a nap alatt, az oktatásban meg aztán pláne – persze, a szülő ahol tud, segít. Egy-két csatlakozót összedugdosni meg egy webkamerát valahová felcsippenteni még mindig egyszerűbb, mint mondjuk hízót vágni, vagy libát tömni. Bár az egyszerűség azért itt relatív, mert hogy Budapest határától nagyjából 5 kilométerre egy viszonylag nagy iskola milyen technikai lehetőségekkel (nem)rendelkezik, azt inkább ehelyütt nem részletezném, mert még azt gondoljátok, hogy panaszkodni akarok, pedig dehogy.

Szóval nincs új a nap alatt, a lehetőségek hiányát elszánt lelkesedéssel pótoljuk - ez is biztosan sokaknak ismerős. Mint ahogyan a régi iskolai ünnepségeket felelevenítve alighanem az alap szituáció is: tanáraik által körülvett gyerekek állnak kéztördelve, zsúfolt tömegben... és verset kell szavalni.

Nagyjából sejthető, hogy régen is így volt, viszont mióta a digitális világ ilyen veszettül jön az iskolába, azért valami mégis csak megváltozott. Szokás azt mondani, hogy elszemélytelenedik a „rendszer” és a gyerekek már csak „virtuálisan” érintkeznek egymással. Biztosan van, hogy ez baj. De tegnap, amikor Jordán Tamás egy árnyas aula gázcsövekkel díszített homályos falára vetítve Orosházáról köszöntötte a kerepesei gyerekeket, akkor ez nem volt baj.

Amikor az Online tanári szobában a „virtuális kollégák” megosztották egymással a tapasztalataikat, akkor sem volt baj.

Amikor láttam, hogy pl. henz (Henzel György, de nekem már csak henz,) diákjai is együtt szavalják velünk a verset a búcsi Katona Mihály Alapiskolában, akkor sem volt baj.

Annak azért volt valami szarkasztikus bája, amikor Jordán üdvözölte a LED-fal előtti diákokat, miközben mi ott álltunk egy teljesen hétköznapi sárga fallal szemben a fénytelen aulában, de mentségünkre legyen mondva, hogy egyrészt elég hirtelen jött ez a csatlakozási ötlet, másrészt ő (mármint Jordán Tamás) szerencsére semmit nem tapasztalt abból, hogy a mi „LED-falunkat” épp középtájban szeli ketté egy átmenő fehér gázcső. No, de sebaj, a kerepesi suliban ez még így is médiatörténeti pillanatnak bizonyult.

Abban pedig igaza volt Jordánnak, hogy egy kicsit mégis közelebb hozza egymáshoz az embereket a tudat, hogy ugyanebben a pillanatban sok-sok másik iskola sok-sok ütött-kopott aulájában sok-sok magyar diák néz bele a 800 forintos webkamerába és elmosódott arcú pixel-diákok szavalják a Himuszt...

Egyébként, ha már ennyit papoltam róla, megmutatom, hogy a Kerepes-Orosháza tengelyen ez nagyjából miként zajlott:

Szóval igen, Mondják, nincs új a nap alatt – talán csak egy kicsit még mindig szokni kell, hogy nem az úttörőzászlót és a tábortüzet álljuk körül, hanem a webkamerát és a Google Hangouts-t…